Vollstellen

"Vollstellen" ist meine erste Kurzprosa in der Literaturzeitschrift der Goethe Universität Frankfurt

 

Meine Resignation, oh ja, sie barg etwas Fatales in jedem Tage.

Einmal versuchte ich mich umzubringen, weil mein Herz zu groß gewachsen und trotzdem zu schwach, weich und faltig war, um mein von meiner Gemahlin namens S.G., später von meiner zweiten Gemahlin namens M., verdünntes Blut zu pumpen. Es konnte sich nicht mehr tragen.

Ich habe es überlebt. Mein Herz hingegen nicht, es war weich, faltig und leer,

aber

 

| Leerstellen sind immer voll und der Tod ist immer voller Leben. |

 

07.09.2017 kurz vor Mitternacht.

Nach 4 Flaschen Wein nahm ich eine ganze Packung Tavor.

Es hat gereicht.

Beinah.

Ich bekam einen Anfall, warf mich auf dem Boden hin und her, so kraftvoll, dass ich alles um mich herum zerstörte und mir die Kiefer brach.

Danach hörte meine Lunge auf. In ihr wehte der Wind des Totenreiches und das Totenreich roch ich schon, das brennende Fleisch von Frauen, die ich schon fast vergaß, roch ich schon, die Dunkelheit meines Inneren roch ich schon, die Klamotten meiner verstorbenen Oma roch ich schon, das Innenraum des Autos meines verstorbenen Opas roch ich schon, den Verwesungsgeruch des August Strindberg roch ich schon.

Fertig war meine persönliche Inferno-Krise

mein Absturz

ins Fertige

ins Unfertige.

 

| Die einzige Leerstelle der Sterblichen, den Tod, roch ich schon. |

 

Am Tag des Jüngsten Gerichts

aber die Richter meinten es gut mit mir

und die Nachbarn riefen die Polizei, weil der Lärm so groß war.

 

| Lärm von hustenden Zuschauern in der Oper, denn in Leerstellen wird gehustet. |

 

Ich war längst kein Mensch mehr.

Du kannst Menschen verlassen, aber

Nie einen, der kein Mensch mehr ist.

Denn das ist erbarmungsloser als Mord.

 

| Wenn man liest und plötzlich nicht mehr liest, weil man nur auf seine dreckigen Fingernägel starrt. |

 

Wäre ich an diesem Abend gestorben: Was würdest du dann vor dem Schwurgericht sagen?

Bist du unschuldig?

Rilke sagte schon, dass das Leben fremd und fern ist - und faltet die alternden Hände. Ich sagte schon, dass du fremd und fern bist - und faltest mein alterndes Herz, weil es so weich war und nur das weiche Herz ist faltbar. Weiche Suizidmethode, sagten sie. Weich? Ich wusste, was weich ist. Aber egal, denn ausgerechnet jenen Menschen, die etwas über die schäbige Menschheit herausfanden wird niemals zugehört. Sie seien wahnsinnig und reden mit

 

| Leerstellen. |

 

Wahnsinnige müssen eingesperrt werden.

Nach einem langen Atemstillstand waren Sie für eine Minute tot, Herr Vidovenyecz, sagte mir einige Tage später der Doktor und ich lachte an dich denkend und sang irgendwie so:

Beinah wurde ich vom gähnenden Tode geschluckt, aber glaube mir, vom Tode geschluckt zu sein ist gar nicht so schlimm wie das, was dir passiert, denn du wirst vom Leben geschluckt.

 

| Ist das wahr? Ja. Das ist alles wahr. |

 

Der Polizeibeamte meinte, ich habe ihn angeschrien: Leck mich doch, warum benötigen wir den Tod, wenn er voller Leben ist? Ja, das sagte ich, aber nicht ihm sondern dem Tode, der mich schon umarmte und küsste - und sein Mund roch nach deinem feuchten Schoß - mich dann aber wieder verließ wie du mich verlassen hast.

Ich tötete mich, ich wählte den Tod, um der Wirklichkeit des Lebens näher zu sein. Aber sie brachten mich zurück und gaben mir die Chance, wahnsinnig zu werden und dafür bin ich unendlich dankbar.

 

|                    |

 

Was zuvor das Ende gewesen war bildet, heute den Grund meiner Existenz.

Die Leerstellen mit Wahn und Sinn zu füllen.

Die bedingungslose und furchtlose Bereitwilligkeit, wahnsinnig zu werden, ist die alleinige Voraussetzung des glücklichen Lebens.

Für eine Minute war ich tot und ja, ein Teil von mir kehrte aus dieser Minute nie wieder zurück.

Heute bin ich wüster, verlebter und wahnsinniger denn je. Aber der dunkle unsinnige Abend traute sich und wurde zur hellen, wahnsinnigen Nacht. Diese Nacht ist etwas Waldseereines und darin, auf dem Rücken schwimmend, sage ich jetzt:

 

Ich gewann

 

Ich

gewann

 

Für

immer.

Telibe

 

Fisher márkájú videomagnó. LEGO kalózhajó. Opel Kadett E. Ilyeneket lehetett akkor használatba venni, köszönhetően annak, hogy valaki elvágott egy drótkerítést. Nyissz = az új világ tárgyai, politikailag korrekt fétis. Horn Gyula. Mutatta a tévé, szóval biztosan fontos volt, valami politikai erőhatás nyomhatta össze a drótvágót, amit ugyan nem mondtak be külön, de azért lehetett látni, ha az ember jobban figyelt. Érteni azonban már kevésbé, mert ki érti azt, mikor valaki, aki eddig a nekünk rosszért volt felelős azt mondja, hogy mától nekünk minden jobb lesz? Minden? Jobb? Tehát a rossz is? Ne, a rossz az ne legyen jobb, az inkább tűnjön el. Vagyis, várjunk, ne. Aminek jobbnak kellene lennie az az, ami a régi helyébe jön, tehát az új, de annak meg már akkor tudni véljük a régi rossznál is sokkal rosszabb, amolyan idegen rosszabbságát, mikor még nincs is itt – töredelmesen, vagy nem töredelmesen, de azért kicsit magunknak bevallva. Megfogyva bár, és nem bár, mert kicsit törve is...

 

A teljes szöveg megtalálható itt:

Egyszusz

 

Azt mondta, hogy jelentéktelen dolgokat szeressek, melyeket könnyű lesz elengedni, ha azok már nem szeretnek engem, s hogy nagy dolgokat szeretni veszélyes, meg nem is kifizetődő, mert ez is szempont ám, hogy mennyit fizet, mennyit tejel, mennyit fial nekem az, ha szeretek valamit, esetleg valakit, és azt, a valakit pedig nem szerethetem nagyon, szeretni valakit csak kicsit szabad, ezt mondta ő az ajtóban, elhagyásomra készen, csak annyira, hogy a kesergés ideje az elvesztés nyomán semmiképp se tartson tovább a szeretés idejénél, mert akkor kibillen az egyensúly, mint a székeken, amiket akkor vett, régen, és hetekig nem engedett magába, mert...

 

A teljes szöveg megtalálható itt:

S.G. vízforralója

 

A szöveg több száz alkotó művei közül kiemelve nyerte el 2019-ben a Cédrus Művészeti Alapítvány "Napút" kortárs irodalmi nívódíját.

 

S ki költő és szabad szeretne lenni, egy fényes kés előtt kiálthat-é:

(Der Wasserkocher der S.G.)

 

Amelyben

Kiderül

Hogy

Mi?

Hogy

Mi?

Hogy?

Mi?

 

Mélyen belélegzett a száján át, és szenes-zöld bogarait a fagypont alatti, október feletti, már majdnem novemberre nyíló égboltra emelte, ama rendszeres, istenek befolyását tiltó-tagadó, szabad verselésben káromló ima praktizálásának okán, melyben mindig talált elegendő mennyiségű patetikus szomorkát és fájikát ahhoz, hogy végül az ég végtelen számlálhatatlanságának rémületoltára előtt térdre rogyva, s zokogva, középszerű és szánalmasan lusta létezésének fájdalmas beismerésére kényszerülhessen, s akkor is, ott is, még ki sem fújt, egy pillanat nem csitult, Viktor számára világossá vált, elvesztegette azt a kurva életet. Nőkre. Harminc. Évet. Odaadta nekik (beléjük tette, na) a teljes három évtizedet úgy, ahogy van, mit Sack und Pack, nem volt semmije, minden emlékét szétosztotta nőkről, nőknek, nőkbe. Bele.

 

Miért?

Avagy miért vannak miértek?

 

Mélyen belélegzett a száján át, és szenes-zöld bogarait a fagypont alatti, október feletti, már majdnem novemberre nyíló égboltra emelte, és azt mondta: szeretem a temetéseket. Persze, hülyeség, inkább olyan magamagáért ámulattal félte magát azt a határolhatatlanul univerzális nincset, artikulálatlan szájból habogott, hátrahagyottak tűpárna-életének két végpontja közé napi rendszerességgel ledöfött gyötrelmet, tehát mégis nem-nincset, amit egy embermécses végső kialuvása okoz. Ja. Amúgy. Nem ezért, ennek nincs köze közvetlenül ehhez; a temetések sokkal életszerűbbek a szüléseknél, s mert az ember minél többet él, annál inkább munkának fogja fel az életet, úgy Viktor is, aki így e gondolt, elbúcsúztatni sokkal inkább, mint üdvözölni, elfeledni sokkal inkább, mint megtanulni, földbe tenni sokkal inkább, mint földből venni, elhunyni sokkal inkább, mint születni, nyugodni sokkal inkább, mint nyughatatlanni, oszlani sokkal inkább, mint gyarapodni látni szeretett (volna) embereket, csak épp ott voltak a nők legalább száz Kalpa óta, vagy mennyi. Igen, a Gőzölgő Nők. Ama nők, aLma (D. A.!) mindenkori nők. Nevezett és nevezetlen, olykor névtelen nők. Ama mindenkori kielégítetlen nők; vajon egy halott nő ki van elégülve?, épp ezt a szálat bogozta, mikor S.G. anyját figyelte a ravatalon. Vajon van-e egy utolsó sikoltás, van-e kegyelmesen enyhítő, minden munkát bevégezettnek beállító kishalál a nagyhalál előtt?, mielőtt örökre elernyednek az izmok, akarnak-e utolsó vággyal utolsót feszülni, feszüléshalál, feszülethalál, magukba szorítani valaki más feszületét, halálát, mi más okból állna be egyébiránt a merevedés a halál pillanatában?, keresztre feszítés egyenlő merevedés, értitek?, az utolsó szó jogát mélyen áron alul egy utolsó aktus jogára, jogarára (mert az díszesaranyfaszhatalomfaszfeszületfasz) váltani, teremteni valamit, hátha abban a teremtettben ott leszünk, túlélve a lejárt testet, túlélve, meghaladva önmagunkat. Ott állt a ravatalozóban, ahol valahogy hidegebb volt, mint kint, és S.G. anyját nézte, ahogy az a koporsóban

 

gőzölög1.

  

A teljes szöveg megtalálható itt: